Ugrás a tartalomhoz
Lépj a menübe
2. fejezet
A mobil elkezdett zizegni a kis éjjeliszekrényen, jelezve, hogy ideje kelni.
- Máris? Csak még egy kicsit… – mormogta Eszter a dunyha alól.
Ám a telefon kérlelhetetlenül rezgett tovább, miközben halkan játszotta Chopin egyik remekművét, a Fantasie Impromtu-t.
- Na jó… Máris… mindjárt... – mondta félálomban a lány. Eztán kikászálódott az ágyból, kinyomta a mobilt, magára kapta aznapi ruháját, bepakolta tesicuccát, és az iskolatáskával együtt kikészítette a bejárati ajtóhoz. Gyorsan megreggelizett, fogat mosott, és már készen is állt a csütörtök nyújtotta fáradalmak túlvészelésére és optimista szemléletére.
„Hmm… még rendet kéne tenni az asztalon, és elpakolni a tegnapi füzeteket, mielőtt a macska szétrágja.” gondolta Eszter, miközben besétált a szobájába. Természetesen a macskája már ott ült a füzet- és könyv halom tetején. Mindentudóan mosakodott.
- Hess innen, Bolhás. – kiáltott rá a hosszú szőrű, jó húsban lévő perzsára. Az állat nem tudta mire vélni ezt a hangnemet és sértődötten kivonult a szobából.
- Ugye nem rágott szét semmit? Kérlek Istenem, ugye nem rágott szét semmit ez a macska? – pakolászott a lány az asztalon. Majd megbizonyosodott róla, hogy minden rendben. Ezt követően, kihúzott egy fiókot, és mindent belemélyesztett.
– Minden kész. – konstatálta Eszter, majd vidáman felállt. Ám ekkor megpillantott valamilyen cetlit az asztalán.
„Biztos a többi füzet alatt volt, és azért nem vettem észre… vagy esetleg kiesett az egyik könyvből.” Gondolta és kíváncsian a papír cetli fölé hajolt, amin ennyi állt;
Remélem, nem felejtettél még el!
AZ Angyal
Eszter mérgesen összegyűrte a papírt. Minden beugrott a tegnap estéről. Pedig szerette volna azt hinni, hogy csak álmodta az egészet. Bár, ez sem bizonyít semmit.
„Mi van, ha csak az egyik osztálytársam tette bele az egyik füzetembe, szórakozásból… vagy… vagy… nem lehet mit tenni? Mindenképp emlékeznem kell?” Sóhajtott a lány.
- Kicsim nem indulsz még? – kérdezte az anyukája.
- Öhmm, de máris indulok. Mennyi az idő?
- 10 perc múlva hét.
- Juj! Elkések! – kiáltott fel a lány. Kirohant az előszobába, felkapta a kabátját, a cipőjét. Majd gyors egymásutánban követte ezt a sál, sapka, kesztyű. Vállra táska és tesizsák.
- Megyek!
- Ma mikor végzel, kislányom?
- Olyan háromfelé hazaérek.
- Nem szeretnéd, hogy érted menjek kocsival? – kérdezte aggódva anyja.
- Nem szükséges… biztos egy csomó elintéznivalód van. A rendőrségre is bemész, ugye?
- Igen. Nem tudom, hogy itthon leszek-e, amikor hazaérsz, ezért vigyél kulcsot.
- Oké. Akkor megyek is!
A lány becsapta az ajtót, zsebre vágta a kulcsot, és útnak indult. A táj fehérbe burkolózott. Tiszta, apró, sokágú hópihék hullottak az égből.
- Milyen gyönyörű!- jegyezte meg Eszter. Azt már nem gondolta, hogy választ is kap rá.
- Igen, tényleg szép. – suttogta valaki a fülébe.
A lány 180 fokos fordulatot vett, és egy métert ugrott hátrébb.
- Üdv! – köszönt neki mosolyogva a fiú.
- Te… te… te meg hogyhogy itt vagy?
- Nem megmondtam, hogy még találkozni fogunk? – ingatta meg a fejét a fekete hajú, zöld szemű srác.
- De, mintha említetted volna. De most nincsenek szárnyaid.
- Ezt lehetne kicsit halkabban is… az utca közepén. - ragadta karon Esztert tegnapi megmentője.
- Most hová viszel? – kérdezte a lány dermedten.
- Mutatok neked egy rövidebb utat a suliba. Ezen kívül pedig, mától az osztálytársad leszek.
Eszter elcsodálkozott, de aztán minden kíváncsiságát félretette.
„Tegnap megmentett, illene megköszönnöm.”
- Én csak szeretném megköszönni, amit értem tettél. – szólalt meg kicsit bizonytalanul a lány.
- Ne köszönd. Most inkább siessünk, mert még elkésünk, és mint tudod, nekem ez az első napom.
- De hogyhogy emberi testben vagy? És mi az, hogy az osztálytársam leszel?
- A kérdéseidre majd később kapsz választ. –fordult hátra a fiú.
- Ezt is mondtad már… de áuu…
- Mi az?
- Engedd el a karomat! – szólt rá Eszter morcosan.
- Jaj, bocsi. Elfelejtettem. Nézd! Ott az iskola!
- Tényleg!
- Menj előre, majd utánad megyek.
- Rendben. Megyek. – felelte Eszter. Majd engedelmeskedve a fiú utasításának, előreszaladt.
Az osztályteremben lehuppant a helyére, és jól kifújta magát.
„Ez a srác… Hú… Az agyamra megy, pedig alig ismerem.”
- Már megint álmodozol?
- Timi! Ne hozd rám már te is a frászt.
- Miért, történt valami?
- Semmi. Új osztálytársat kapunk.
- Honnan tudod?
- Legyen elég annyi, hogy tudom.
- Oké. Ha nem akarod elmondani, nem faggatlak. – fonta keresztbe a karját Eszter barátnője.
- Ezt nem azért mondtam, mert meg akartalak volna bántani.
- Jó, látom, hogy ki vagy merülve, de azért… Tényleg elmondhatnád, hogy mi történt.
„Elmondhatom? Tényleg elmondhatom?” Tűnődött Eszter.
- Szóval… - nézett rá kérdőn barátnője.
- Figyelj, majd délután átmegyek hozzátok, és akkor mindent elmondok.
- Ahogy akarod. – bólintott Timi.
A csengő visítva hasította darabokra a reggeli zsivajt.
Eszter sóhajtott, majd automatikusan felállt.
Az osztályban 7 padsor volt. Kettő az ajtófelőli részen, kettő az ablakfelőli részen, középen pedig a maradék 3 padsor volt egymás mellé tolva. Szemben volt a tábla és a tanári asztal. Az egész osztályt 28 diák alkotta. Az ülésrendet mindig a tanárok állították be. Bár most nagyot hibáztak, hogy hagyták Esztert az ablak mellé ülni.
A terembe belépett az osztályfőnök, mögötte az „új diák”.
Az első óra nyelvtan lett volna, ami Esztert leginkább arra késztette, hogy elálmodozzon. De, ma kivételes nap volt. Mindig, amikor új osztálytárs érkezett, az egész osztálynak be kellett mutatkoznia. Az új osztálytársnak szintúgy.
- Jó reggelt, gyerekek.
- Jó reggelt, Tanár úr! – mondták a diákok, de szemük új társukon függött.
- Mint látjátok, lesz egy új osztálytársatok. – intett a tanár az ajtóban álldogálónak. – Kérlek, mutatkozz be.
A hollófekete hajú, zöldszemű, magas srác előrelépett. Egy egyszerű, kicsit tépett farmert viselt, hozzá farmerdzsekit, és az alatt egy vörös, hosszú ujjú pulóvert.
- Az én nevem Ambrus Ádám. 16 éves vagyok. A szabadidőmben sokat sportolok. Legfőképp biciklizni szeretek Izland egy kis településéből jöttem, Akureyriből.
Az osztály néma csendben ízlelgette a halottakat. Majd mindenkin úrrá lett a csodálkozás.
- Akkor most ti jöttök, gyerekek. – mondta az osztályfőnök, a hangos alapzajban.
A diákok felkapták a fejüket, majd sorban elkezdték a bemutatkozást. Utoljára maradt Eszter.
- Akkor most ön jön. – szólt oda a tanár a lányhoz. – Eszter, órán vagy, és nem figyelsz.
- Jaj, bocsánat! – kapta fel a fejét az említett, az angyalra tekintett, majd megszólalt;
- Az én nevem Venánt Eszter. 16 éves vagyok, és már itt lakok bő 14 éve. A hobbim az atlétika, a rajzolás és az írás.
Ádám a tanárhoz fordult;
- Hová üljek, Tanár úr?
- Hát… - nézett körül a férfi figyelmesen. – Úgy látom, csak Venánt kisasszony mellett van hely. Kérem, oda üljön.
A fiú bólintott, majd lazán átsétált a padok között, és lehuppant Eszter mellé. Ekkor megszólalt a jelzőcsengő.
- Rendben, nem adok házit, inkább ismerkedjetek meg az új osztálytársatokkal. De csak az óra végén.
Minden diák elkezdett sutyorogni a saját padtársával. A fiú Eszterre nézett, aki megint kifelé bámult az ablakon. Bár most nem esett a hó, a táj fehér pompát öltött, és ez teljesen elragadta a lányt. Ádám elnézte, ahogy a mellette ülő ábrándozik.
„Meg kell védenem, bármi áron.” Gondolta elszántan.
Megszólalt a csengő. Eszter talpra ugrott, és felkapta a tesizsákját. Már indult is ki a teremből. A lányok pedig az új, szerintük „nagyon menő, és jóképű’ diákhoz mentek, „ismerkedés” gyanánt.
- Szia! Akkor a te neved Ádám, és… mondd csak, mennyit bicajozol? És szereted csinálni? Milyen helyről jöttél? Van barátnőd? - minden ilyen és ehhez hasonló kérdés záporozott az illetőre. Ádám felállt, összeszedte ő is a saját tesifelszerelését, hogy elindulhasson átöltözni. Ám a tömeg kezdett egyre nagyobb lenni körülötte.
- Kiengednétek? – kérdezte mély, hátborzongatóan jeges hangon, mire a tömeg megnyílt előtte. Mindenki tátott szájjal nézte, ahogy új osztálytársuk távozik a teremből. Ezt követően a lányok nagy többsége tömeghisztériát csapott, így kimutatva elégedetlenségüket. Ám őket is félbeszakította a következő csengő, és hanyatt – homlok rohantak átöltözni, nehogy elkéssenek tesióráról.
Minden zajlott a maga módján. Bemelegítés, aztán csoportokra bontása az osztálynak. A csoportok 5 fősek voltak, kivéve az utolsót, ami csak 4 emberből állt.
- Ádám fiam! – kiáltott rá a tagbaszakadt testnevelő tanár a fiúra. – Úgy hallottam, hogy nagyon otthonosan mozogsz a sportokban. Most a magasugrást tanuljuk, floptechnikával.
- Értem. A floptechnikát már ismerem. Ki a legjobb az osztályból?
- Én! – emelte fel a kezét egy magas, szőke hajú, izmos srác.
- Hát, a fiúknál tényleg Lukács a legjobb. 155 cm-t ugrik.
- És a lányoknál? – kérdezte Ádám, szemét a tanárra szegezve.
- Eszter. 145 cm-rel.
- Értem. Akkor rendezzünk magasugró versenyt.
- Hát jó! – bólintott a tesitanár.
Gyorsan összeállították a magasugráshoz való kellékeket, és már el is kezdték.
- Akkor most csak ketten versenyzünk egymással. – jelentette ki Ádám, Lukácsra szegezve a tekintetét.
- Én is így gondoltam. – bólintott versenytársa.
- Akkor kezdjük. A lécet tegyük 145-re! – adta ki a parancsot a tanár.
El is kezdték. Mind a két fiú könnyedén átugrotta ezt a magasságot.
- 150 centi.
Ezt is mindketten átugrották. Az egész osztály figyelme a versengőkre irányult.
- 155 cm.
Ez volt a kritikus pont. A fiúk nagyra nyitották a szemüket. Ezt a magasságot eddig csakis Lukács volt képes átugrani. Az említett nekifutott, és átvitte, igaz, épp hogy csak. Ádám is nekifutott, és könnyedén elrugaszkodott. Bőven a léc felett 10 centivel ugrotta át ezt a magasságot.
A tanár elégedetten bólintott, majd határozottan kiadta a következő parancsot:
- 160 centi.
Mindenki némán leste a történéseket. Lukács leverte, de Ádám könnyedén átvitte ezt a magasságot is. A szőke hajú még kétszer megpróbálta, de kudarcot vallott.
- 165 cm. – jelentette ki a tanár.
Ádám nekifutott, és ugrott, ám észrevette, Eszter kicsit rosszalló pillantást vet rá, és leverte a sarkával a lecet.
- Második próbálkozás.
A fiú újból nekifutott, és át is ugrotta magasságot.
- Emeljünk, vagy elég lesz? – kérdezte a tanár.
- Szerintem elég lesz már. – szólalt meg hangosan Eszter. – A versenyt ő nyerte, nem kétséges.
- Most jöjjenek a lányok. – jegyezte meg Ádám.
- Igen, mutassuk meg, hogy mi is tudunk valamit. – sutyorogták a lányok.
Eszter megszólalt;
- Akkor a kezdő magasság legyen 135 cm.
A többi lány, méltatlankodó pillantásokat vetett Eszterre;
- Tudod, hogy nekünk esélyünk sincs ezen a magasságon.
- Tudom. Egyébként, nincs annyi időnk, hogy mindenki 115 centiken ugráljon és még azt is leverje. – jegyezte meg a lány.
A többiek csak dühösen fújtak egyet, majd hátrébb leültek.
- Akkor, csak én ugrok? – kérdezte, de tudta, hogy van még valaki az osztályból, aki megugorja ezt a magasságot.
- Jó, jövök. – állt fel egy hosszú, barna hajú lány.
- Végre már... Azt hittem, már sosem állsz fel, Fruzsi. – suttogta Eszter a mellette elsétáló lánynak.
- A magasság 135 cm.
Eszter könnyedén átugrotta. Még Fruzsi is könnyedén átvitte, egy kis erőlködéssel.
- 140 centi.
Eszter ezt is átugrotta. Vetélytársnője viszont leverte.
- Második próbálkozás. – jelentette ki a tanár.
Fruzsi morcosan ment a kiinduló helyéhez. Nekifutott, de másodszorra is leverte.
- Harmadik próbálkozás.
A lány nagy elszántsággal nekifutott és nagy nehezen sikerült megugrania a száznegyvenet.
- 145 cm.
A két hetes feljebb pakolta a lecet. Eszter nekifutott, és, nagy erőfeszítéssel ugyan, de átvitte. Fruzsi viszont leverte. Ez egyértelmű volt. Hiszen az előzőt is alig tudta átugrani.
- 150 cm.
Eszter leverte. Visszasétált a helyére. Magán érezte az osztály pillantását. Mély levegőt vett, és átgondolta, hogyan fog ugrani. Aztán azt is felidézte, mennyire szereti ezt csinálni. Majd ezt suttogta;
- Igenis megmutatom… Igenis meg tudom csinálni… Mert vannak szárnyaim, és képes vagyok használni őket…
Ekkor felfigyelt egy furcsa dologra. Fehér fény vibrált és örvénylett körülötte. Megdörzsölte a szemét. Pár pillanattal később már nem látott semmi oda nem illőt. „Biztos csak a szemem káprázott.” Jegyezte meg magában. A bőre halványan még mindig csillámlott, de ezt a tornaterem erős megvilágításának tulajdonította. Nagy lendületet vett, és ugrott. A léc fölött jóval repült el.
Mindenki döbbenten nézte a lányt. Ádám is csodálkozva tekintett padtársára.
„Ezek szerint képes használni az erejének egy felszabaduló részét…” Gondolta a fiú elismerően.
- Feljebb tegyük? – érdeklődött a tanár.
De a lány megrázta a fejét;
- Ennyi bőven elég volt. – mondta, majd kifújta magát.
Az osztály megtapsolta a nyerteseket, majd a szokásos módon folytatódott az óra.
Ebédnél
- Gyere, Eszter! – integetett neki Timi az egyik asztaltól.
A lány megfogta a tálcáját, amin rajta volt a leves, és a második, valamint a desszert. Lassan elindult barátnője felé. Mikor odaért, sóhajtva letette a tálcáját, majd leült.
- Mi ez a búskomorság? – kérdezte Timi.
- Semmi, csak fáradt vagyok. – mondta unottan Eszter, ahogy a villával piszkálta az ételt. Valóban, nagyon fáradtnak és nyűgösnek érezte magát. – Mindjárt elalszok.
- Az után, hogy csak úgy, erőlködés nélkül átugrottad a 150 centit, nem csodálom. De nem értem, miért nem akartad, hogy feljebb tegyék a lecet. Az ugrásod jóval 150 felett volt, ezt te is tudod. Akkor miért?
- Mert valami mozgatott belülről. Vagyis, amikor a 150-et ugrottam. De ez a valami el is tűnt, amint lemásztam a szőnyegről.
- Ha te mondod… Bár szerintem csak elsumákolod. Nem rám tartozik, és nem akarok ezen összeveszni veled… De akkor is.
- Akkor jó. Váltsunk is témát. – felelte gyorsan Eszter.
Eztán Timi mindenféléről csacsogott, hátha barátnője éberebb lesz. De Eszter nem halott semmit az egészből, olyan kimerült volt.
- Azt hiszem, hazamegyek. – nyögte ki, majd felállt, megfogta a tálcát és beadta a konyhás néninek.
- Most? Miért?
- Már nincs több óránk… így is kimerültnek érzem magam. Még émelygek is.
- Akkor menj le a védőnőhöz.
- Ó, tudod mikor? Ki nem állhatom azt a nőt.
- Miért utálod? – kérdezte egy nem is olyan régről ismerős hang.
Eszter megpördült, és szembe találta magát Ádámmal. Megvonta a vállát, majd csak ennyit mondott;
- Azért, mert kicsit érzéketlen, és nem tudja rendesen végezni a munkáját.
Timi Ádámra nézett, majd Eszterre.
- Figyelj, Eszter! Tényleg el kéne menned hozzá, akár szereted, akár nem! Igazam van, Ádám?
- Mi? Hogy? Ja, igen. - mondta zavartan a srác, mert Timi volt a második olyan lány, aki normálisan szólt hozzá, Eszteren kívül.
- Ja, tényleg! – kiáltott fel Eszter.
- Mi jutott megint az eszedbe? – kérdezte barátnője.
- Semmi különös, de rohannom kell. Bocsi. – mondta a lány, majd sarkon fordult és elszaladt.
- Várj! – kiáltott utána Ádám.
- Kizárt, hogy megálljon! Ha valamit a fejébe vesz, akkor nem lehet tőle eltántorítani. És úgy hiszem, előre tudta, mit szeretnék mondani neked.
- Nekem?
- Ja. Meg akartalak kérni, hogy vidd el őt a betegszobára, a védőnőhöz.
- És azt honnan gondoltad, hogy én azt mondom, hogy szíves örömest elkísérem? – tudakolta Ádám.
- Hát, csak éreztem.
- Akkor jó, mindegy. Nekem is mennem kell. – bólintott köszönésképpen a fiú, majd ő is kifelé vette az irányt.
- Szia! – integetett utána Timi. „Ezek szépen itt hagytak.” Jegyezte meg magában, majd miután befejezte az ebédet, ő is hazafelé indult.
Archívum
Naptár
| << |
Június / 2022 |
>> |
Statisztika
| Online: |
1 |
| Összes: |
67634 |
| Hónap: |
623 |
| Nap: |
12 |
